HTML

Mesélő

A blogban gyermekmeséket publikálok, melyek olvasása, illetve házi használatra történő nyomtatása, sokszorosítása ingyenes. A meséket tilos pénzért árulni, vagy bármilyen módon pénzkeresetre felhasználni. Ha a meséket illusztrálni szeretnéd, kérlek, jelezd ezt.

Friss topikok

Linkblog

Gingerli, az időmanó

2007.10.07. 09:24 :: b21

 

Gingerli, az időmanó

 (A mese letöltése .pdf formátumban.)

 

Tik-tak, tik-tak, tik-tak.           Tak.     Tak.     Tak.     Tik.      Tik.      Tik.      Tak és tik. Tik és tak. Tik és megint tak.             És megint tak. És megint tik.               Tik és tak.

Gingerli az ágyában feküdt, és hallgatta, ahogy az ezeregyszázhuszonhat óra ketyeg körülötte. Ezeregyszázhuszonhat, mert az ezeregyszázhuszonhetedik éppen előző este romlott el, és még nem sikerült megjavítani.

Tik-tak, tik-tak, tik-tak…
 

Azt kívánta, bárcsak egyetlen óra sem ketyegett volna.
 

Tak. Tak. Tak. Tik. Tik. Tik.
 

Ahogy feküdt az ágyában, a ketyegés visszhangot vert a gondolatai között. A másodpercmutatók ugrása. A nagymutatók gyorsabb, a kismutatók lassúbb mászása. Gingerli még a fogaskerekek gördülését is hallotta. Ezeregyszázhuszonhat óra ezeregyszázhuszonhat pici hangja, ami egyetlen erőteljes morajlássá erősült a fejében.

Éppen aznap volt, hogy 12 820 éve hallgatta az órák hangját. Évről évre, hónapról hónapra és napról napra, ebbe bizony nagyon-nagyon belefáradt. De nem volt mit tenni, hiszen Gingerli feladata pontosan az volt, hogy hallgassa az órák ketyegését. 
 

És hogy miért? Hiszen ezt el sem mondtam még! Nos, azért, mert Gingerli az időmanó. Az ő feladata, hogy őrizze az időt. Gingerli és az órái nélkül egyszerűen minden megállna, és soha nem történne semmi sem. Ha éppen akkor romlanának el az órák, amikor ezt a mesét mesélem, akkor örökre így maradnék, és mindig olvasnom kellene, amíg cserepes lesz a szám. Ha pedig az órák akkor mondanák fel a szolgálatot, amikor palacsintát sütök, akkor addig állhatnék a konyhában, míg annyi palacsinta készülne, hogy be lehetne velük takarni a világot.

Mivel Gingerli az időmanó, az ő feladata, hogy gondoskodjon róla, hogy az órák soha ne álljanak meg egy pillanatra sem. Tudniillik van egy órája minden országnak és nagyobb városnak, a kisebb településeknek pedig közös órák jutnak. Ha egy óra megáll, a hozzá tartozó helyen megáll az idő, és mindenki örökké ugyan azt a dolgot csinálja, amivel éppen akkor foglalkozott. Csimigwében például, egyszer egy hétig fürdött mindenki a tengerben, mert Gingerli egyik segédje éppen a vízifesztivál idején verte le az ország nagy kakukkos óráját. Az előző este óta meg Tilipelőn, a főtér körül bicikliztek körbe-körbe az emberek, az ezeregyszázhuszonhetedik óra, amit az egyik segéd hazavitt javítani, ugyanis ezért a városért felelt.  
 

Gingerli gondos időmanó. Minden reggel felhúzza az órákat, rendszeresen megtisztítja őket, és ha egyikük véletlenül mégis elromlik, minél hamarabb megjavítja. Nem emlékezett már rá, hogyan, vagy miért kapta ezt az állást, de minden valószínűség szerint már az apja is időmanóként dolgozott, legalábbis erre lehetett következtetni a kandallón álló, réges-régen megsárgult fényképből, ami őket ábrázolta a központi órateremben, az ezeregyszázhuszonhét óra között. 
 

Na, de térjünk rá mondandóm lényegére, hiszen azt szeretném most elmesélni, hogyan hozta vissza dédapám a világot az állandó ismétlődésből, amikor Gingerli haragjában egyszer az mindenhol megállította az időt.

Ahogy mondtam, aznap volt éppen 12 820 éve, hogy Gingerli időmanóként dolgozott. Éjjelre járt már az idő, és az ágyában feküdt. Hallgatta az órák ketyegését, azt a ketyegést, ami miatt már olyan régen nem aludt egy szemhunyásnyit sem. 
 

Tik-tak, tik-tak, tik-tak.           Tak.     Tak.     Tak.     Tik.      Tik.      Tik.      Tak és tik. Tik és tak. Tik és megint tak.             És megint tak. És megint tik.               Tik és tak.

Az órák hangja ott visszhangzott Gingerli fejében, minden egyes kattanás háromnak tűnt.
 

- Miért pont nekem kell vigyáznom az időórákra? Hogy kerültem én ide egyáltalán? – kérdezte Gingerli magától, és bizony be kellett vallania, hogy nem tudja a választ. És ahogy ott feküdt álmatlanul az ágyában, egyre elégedetlenebb lett a helyzetével.
 

Annak érdekében, hogy meg tudjuk magyarázni, hogy mi történt ezután, el kell ismernünk, hogy néha nagyon nehéz az unalmas dolgokat sokáig csinálni. Példának okáért egy teljes órán keresztül mosogatni egészen borzasztó, ha pedig az egész lakásban kell rendet rakni, attól joggal irtózik minden gyerek és felnőtt. Képzeljük csak el, milyen lehetett Gingerlinek, hogy 12 820 éven keresztül, minden egyes nap 24 órájában vigyáznia kellett az órákra, és muszáj volt rendet tartania a központi órateremben.

Talán így már jobban érthető, hogy mi történt aznap. Gingerli annyira megelégelte, hogy neki kell vigyázni az órákra, hogy felült az ágyában, majd bal lábát – ami a manóknál megszokott módon szőrösebb és kisebb volt, mint a jobb – kidugta a takaró alól, és letette a földre. Hamarosan a másikat is mellé tette, aztán felállt. Manópocakjáról felgyűrődött a pizsama, hosszú szakállában pedig majdnem hasra esett, ahogy elindult az órák felé. 
 

Először Ausztria óráját ragadta meg, és egy lendülettel hozzávágta Belgiuméhoz. Mindkettő abban a pillanatban megállt. Aztán Los Angelesét kapta fel, és mintha vidámparkban lenne, ledobta vele Svájc, Szlovénia, Horvátország, Dánia és Hollandia óráját. Mind a földre estek, és azonnal abbahagyták a ketyegést.

Gingerli pedig belejött a rombolásba: egymás után vágta földhöz az órákat, amik sorban meg is álltak. Mikor már csak egyetlen egy maradt éppen, szuszogva megtorpant a terem közepén, és körbenézett. A földön mindenhol órák hevertek, kifordult rugóik nyikorogva nyújtogatták nyakukat segítségért, és fészkükből kiszakadt kakukkok tucatjai feküdtek szanaszét. Már csak egyetlen egy óra, Magyarországé ketyegett. Különleges volt, a tokja ébenfából készült, mutatóit pedig teknőspáncélból faragták. Gingerli odament hozzá, megragadta, és földre dobta ezt is. 
 

Ebben a pillanatban az egész világon megállt az idő. A repülőgépek az égre ragadtak, mintha csillagok lennének, és csak vándoroltak körbe-körbe végtelenül. Az autók örökké tartó utazásba kezdtek, csak zötyögtek előre rég elfelejtett céljuk felé. Az emberek pedig mind megálltak annál, amit éppen csináltak, és csak azt ismételték újra és újra. Egy teniszező például szervált és szervált folyamatosan. Az iskolában egy tanárnő addig írt a táblára, amíg az annyira tele lett, hogy a krétaportól mindenki tüsszögni kezdett, és nem bírta abbahagyni. Az óvodában, ahol uzsonnára éppen mézes kenyeret adtak, a kifolyó sok méztől egymáshoz ragadtak a gyerekek. Dédapámék szomszédja pedig, Pista bácsi éppen a kútból ivott, amikor mindez történt: ő csak nyelte és nyelte a vizet literszámra.  
 

Egyedül dédapám volt, akire mindez nem hatott. Neki ugyanis saját időórája volt. Erről persze maga sem tudott: azt hitte, egy rendes karórát hord. Közönséges, bőrszíjas, nem túl fényes és nem túl csillogó óra volt, és már vagy 10 éve ott billegett dédapám csuklóján. Egy vásárban nyerte el egy fura figurától, egy alacsony, nagyszakállú, manópocakos embertől. Ez a furcsa alak persze Gingerli volt, akinek az egyetlen szórakozása, hogy száz évente egyszer, egy napra elmegy a nagydiódi vásárba.
 

Dédapámmal itt, a vásárban találkozott. De Gingerli nem tudta, hogy az ősöm híres kópé volt, aki azért járt Nagydiódra, hogy beszélő lovával mindenkit megtréfáljon, akit csak lehet. 
 

Ő és a lova megálltak a vásár közepén, dédapám pedig elkezdett kiabálni:

- Mindenki, aki csak itt van hallja: ez a ló beszél!

Az emberek persze csak hitetlenkedtek.

- Ugyan már, hogy beszélne egy ló?! Ne ugrasson már minket, maga csaló!
 

De dédapám nem engedett igazából, és fogadást kínált mindenkinek. Gingerli meg, aki maga is szeretett fogadni, belement a játékba. Azt gondolta, hogy egy ló semmiképpen sem beszélhet, ezért saját időóráját ajánlotta fel dédapám 100 aranyáért cserébe, feltéve, hogy ősöm be tudja bizonyítani, hogy a ló tényleg beszél. Aztán, miután dédapám és Gingerli egymás tenyerébe csapott, dédapám jó paripája, Nyakas teljesen érthető hangon megszólalt, és azt mondta:
 

- Tisztelt uram! Ön ezt a fogadást elvesztette.
 

Gingerli pedig, aki nem tudott hova lenni a nagy csodálkozástól, kénytelen-kelletlen odaadta dédapámnak azt a bizonyos időórát, aminek köszönhetően ősömre nem hatott, hogy mindenhol megállt az idő.

De nem volt ez olyan egyszerű, mint ahogy most mesélem. Amikor megállt az idő, dédapám éppen a karosszékében hintázott, dédanyám pedig ott kötögetett mellette. Dédapám eleinte nem is vette észre, hogy megállt a világ. Hintázgatott a karosszékben előre és hátra, jól esett ez neki az ebéd után. Aztán egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a sál, amit dédanyám kötögetett, már vagy két méter hosszúra megnyúlt. 
 

- Elég lesz már az, Piroskám! – szólalt meg ekkor az öreg. – Ekkora sálba kétszer beletekerem magam.

De dédanyám nem szólt vissza semmit, csak kötögetett tovább.

- Piroskám! – szólalt meg ismét a dédapám. – Mondom, hogy ne kösd tovább azt a sálat, mert meglásd: hasra fogok benne esni a télen.

De dédanyám megint nem szólt vissza semmit, csak kötögetett tovább. Dédapám erre már hangosabban szólt oda.

- Anyjuk! Mondom, hogy ne kösd tovább azt a sálat, mert átér már a szomszédig!
 

De dédanyám még ekkor sem hagyta abba a kötögetést. Mi mást tehetett volna, dédapám felkelt a karosszékből, és megrázta dédanyám vállát, aki viszont csak kötötte tovább a sálat. Na, erre már megijedt jó dédapám, és kifutott a házból, hogy orvost hívjon megsüketült feleségének.

Amikor kiért az udvarra, meglátta szomszédjukat, aki éppen vizet ivott a kútból. 
 

- Pistám! – kiáltotta. – Merre van a doktor?

De dédapám szomszédja, Pista bácsi, csak nyelte tovább a vizet.

- Pista, hé! Kérdeztem, hogy merre van a doktor! – kiáltotta újra, de a szomszéd még mindig nem figyelt oda rá.

- Megbolondult itt már mindenki. – gondolta ekkor dédapám, aztán szaladt tovább a doktor háza felé, amikor hirtelen észrevette, hogy valami nagyon-nagyon furcsa dolog történt a világgal.

Egy repülőgép csak körbe-körbe ment az égen, de előre egy szemernyit nem jutott. Gerzsonék kakasa folyamatosan kukorékolt, mintha megkergült volna. Dédapám kutyája, Bogáncs, csak egyre vakarózott és vakarózott, annak ellenére, hogy nem volt bolhás. A főtéren pedig a polgármester már harmadszor sétált be az édességárushoz, úgy, hogy ki egyszer sem jött közben.  

Na, ekkor értette meg dédapám, hogy megállt a világ. Nem is tudta, hogy mit gondoljon! Bekullogott a házukba, és leült a karosszékbe, amiből nem is olyan rég felkelt. Ott hintázott jó ideig, és csak figyelte dédanyámat, ahogy kötögetett mellette. Aztán, amikor a sál már vagy hat méter hosszú lett, egyszer csak feltűnt neki, hogy annak ellenére, hogy a lakásban lévő összes óra megállt, az ő saját órája továbbra is rendesen járt. 
 

- Furcsa ez! – gondolta, és levette az óráját a csuklójáról. Megfordította, majd lecsavarozta a hátlapját. A hátlap belső oldalán pedig ezt a feliratot találta: Központi Időművek főóra, Gingerli időmanó tulajdona. 

Ekkor dédapám gondolkodóba esett, nem tudta, hogy mitévő legyen. Mivel a Központi Időművekről nem hallott még soha, a telefonkönyvet csapta fel, és abból kereste ki a címét. Amikor megtalálta, nyomban elhatározta, hogy meglátogatja Gingerlit. 
 

Mielőtt kilépett a házból, odament dédanyámhoz, és egy csókot nyomott a homlokára. Aztán befektette az ágyba, a sálat pedig, ami ekkorra már vagy nyolc méteres volt, kivette a kezéből, és a nyakába csapta. Így indult útnak. 
 

Éjszaka volt már, amikor megérkezett a Központi Időművek kapujához. Amikor meglátta az épületet, nagyon elcsodálkozott, mert ekkora házat még nem látott soha. Szürke volt, hatalmas kapuval és rengeteg rácsos ablakkal. A kerítésre pedig egy táblát erősítettek „Vigyázat, órák! Mágnest behozni tilos!” felirattal.

Dédapám odament a főkapuhoz, és megnyomta a csengőt, de semmi sem történt. Akkor megzörgette a kaput, de erre sem volt válasz. Odament hát a kerítéshez, átmászott rajta, majd lehuppant a másik oldalon, és elindult befelé. Nem telt bele sok idő, míg megtalálta az udvari bejáratot. Felment a lépcsőn, fordult egyet jobbra és kettőt balra, majd egyenesen a központi időterembe érkezett. 
 

Nem volt valami szép látvány, ami a szeme elé tárult. Törött órák hevertek mindenfelé hihetetlen összevisszaságban, egymás hegyén és hátán. A terem közepe felől pedig olyan hang hallatszott, mintha fát fűrészelt volna valaki.

Dédapám óvatosan egyre beljebb merészkedett, és meglátta Gingerli ágyát, benne pedig az alvó időmanót, aki úgy horkolt, hogy beleremegtek a falak.

Dédapám odament hozzá, és megrázta.

- Ébredjen uraságod! – mondta. – Nagy bajban a világ!

De Gingerli nem felelt, csak átfordult a másik oldalára. Ősöm ekkor újra megrázta.

- Ébredjen már, ha mondom! Egy bizonyos Gingerlit keresek, nem látta véletlenül?

Gingerli erre már kinyitotta szemeit, és ránézett dédapámra. 

- Én vagyok. – motyogta. – Hagyjon aludni!

- Dehogy hagyom! – erősködött dédapám. – Hiszen az egész világon megállt az idő, és megkergültek az emberek!

De Gingerli nem zavartatta magát, csak a fejére húzta a takarót. Mit tehetett volna dédapám: összefogta a lepedőjének négy sarkát, nekiveselkedett, felemelte és elkezdte forgatni a levegőben az összezsákolt időmanót.   

Na, erre már felébredt Gingerli, és mérgesen kiabált a lepedőből.

- Ki maga! Hogy képzeli?! Azonnal tegyen le!

- Leteszem, ha megmondja, miért állt meg az idő mindenhol! – felelte dédapám.

- Mert összetörtem minden időórát. – nyögte Gingerli. – Nem akartam én semmi rosszat, csak aludni egy kicsit. – tette hozzá. 
 

Dédapám erre lerakta az időmanót, és kibontotta a lepedőt. Gingerli megpróbált felállni, de úgy szédült, hogy visszahuppant a fenekére, csak úgy remegett a pocakja.

- Ki maga, és mit csinált ezekkel az órákkal? – kérdezte ekkor dédapám, Gingerli pedig felismerte, hogy dédapám az a kópé, aki a vásárban elnyerte tőle karóráját, és elmondott neki mindent.

Elmesélte, hogy ő az időmanó, és az a feladata, hogy vigyázzon az órákra. Elmondta, hogy minden óra egy-egy országhoz vagy nagyobb városhoz tartozik, és ha valamelyikük megáll, akkor a hozzá tartozó országban vagy városban is megáll az idő. Bevallotta aztán, hogy ő törte össze az órákat, mert már egyáltalán nem tudott aludni az állandó ketyegéstől.

Dédapám mindent végighallgatott, aztán ezt mondta:

- Na figyelj ide, időmanó! Most együtt megjavítjuk az összes órát, aztán kitalálunk valamit majd a te problémádra is. 
 

Gingerli egyetértően bólintott, hiszen megbánta már tettét, meg nem is mert volna ellenkezni felbőszült dédapámmal. Két hétig javították együtt az órákat, és míg Gingerli csavarozott, dédapám kikereste a megfelelő alkatrészeket a földön heverő rugó és fogaskerék kupacokból. Mikor aztán készen lettek, együtt felhúzták az összes órát, és mindenhol újraindították az időt. 
 

Ekkor dédapám leültette Gingerlit az óraterem közepére, és a következőket mondta:

- Megígértem, hogy megoldjuk a te problémádat is, úgyhogy lássuk.

Ezzel fogta, és mint egy turbánt, Gingerli feje köré tekerte a sálat, amit dédanyám kötött.

- Hallod még a ketyegést? – kérdezte. De Gingerli semmit sem hallott, így csak rázta a fejét és mosolygott.

- Nem hallok semmit! – kiabálta.

- Jól van, jól van! – ordította vissza a dédapám. – Akkor magadra hagylak, most már fogsz tudni aludni nyugodtan. De ne felejtsd el, hogy nálam van az egyik időórád, és ha legközelebb ilyen butaságot csinálsz, újra eljövök.  

De Gingerli már nem hallott semmit, mert a két hetes folyamatos szereléstől annyira kimerült, hogy mély álomba zuhant, csak két vödör vízzel lehetett volna ismét felébreszteni. 
 

Dédapám pedig kisétált a Központi Időművekből, és elindult haza. Útközben látta, hogy a világ újra a régi. A repülőgépek előrefelé repültek, Bogáncs kutya abbahagyta a vakarózást, és a szomszéd Pista bácsi sem ivott már a kútból. Otthon pedig izgatottan várta dédanyám, aki nem értette, hova tűnt a sál, amit olyan szorgosan kötött.

- Hosszú történet ez, Piroskám, de ígérem, holnap elmesélem. Most viszont muszáj aludnom. – mondta dédapám, aztán, mivel a két hétig tartó órajavításban ő is nagyon elfáradt, bebújt az ágyába. Még egy pillanatra ránézett a faliórára, és megnyugodva látta, hogy az rendesen jár, aztán azonnal elaludt. Gondolhatod, hogy volt miről álmodnia!

 

4 komment

Az álommanók története

2007.09.24. 16:03 :: b21

Az álommanók története
 
(A mese letöltése .pdf formátumban.)
 
Fent a messzi északon, ahol nincsenek zöld rétek, bokrok és fák, ahol még föld sincs, csak a tenger vizén úszó jégtáblák vannak, és ahol a homokozóba homok helyett darált jeget öntenek, ott a fenti északon élnek a smaragzöld szemű álommanók.
Arrafelé olyan hideg van, hogy a pingvineknek, a jegesmedvéknek meg a fókáknak is zoknit köt a mamájuk, és ha az álommanóknak kihullik egy könnycsepp a szeméből, abból üveggyöngy lesz, mire a földre hullik, és csilingelve gurul tovább.  
Ez persze észrevették a smaragzöld szemű, bojtos sapkás pici kék álommanók is, akik úgy vélik, hogy a sírás egészen jó móka. Néhányan még versenyezni is szoktak: távolba-, vagy célba sírnak. A távolba sírásnál az nyer, akinek a könnycsepp-üveggyöngye messzebbre gurul a jégtáblán, mielőtt odafagyna, a célba sírás esetén meg az a manó viheti haza a csupor forró csokoládét, akinek a könnycsepp-üveggyöngye pontosan belegurul egy pici lyukba, méghozzá három seprűnyélnyi távolságról. Az álommanók a nagy sírások után ezért mindig jókat nevetnek, aztán egy tálba összegyűjtik a üveggyönggyé vált könnycseppeket, és odaadják az Északi Tündér Hetedik Lányának, hogy fűzze őket a hajába.
 
Ez a mese róluk, a smaragzöld szermű, bojtos sapkás, pici kék álommanókról szól, akik szeretik a vajas kenyeret teával, meg a forró csokoládét, és akik üveggyöngyöket sírnak, és ott élnek fent a messzi északon.
Jaj, várj csak, hiszen meg sem mondtam még, hogy miért ők az álommanók! Hát, mert ők főzik az álmainkat. Én sem tudtam sokáig, amíg egyszer el nem árulta a nagyapám. Most elárulom én is neked: ott, a messzi északon, a jégtáblák hátán sok kicsi jégkunyhó van, azokban élnek az álommanók.
A jégkunyhók belsejében már nincs hideg, mert az álommanók bevezették a fűtést. Egy cirkáló gejzírt szelídítettek meg azok közül, amik ott dúlnak-fúlnak-cirkálnak a jégtáblák alatt. Csöveket eresztettek belé, azokon jön fel a kellemes meleg.
A legnagyobb jégkunyhóban, a KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOKBAN nagy üstök állnak, ezekben főzik éjjel-nappal az álommanók az álmainkat. Neked is főznek, meg nekem is, mindenkinek készítenek álmokat, ezeket látjuk éjszaka, amikor elalszunk.  
Az álommanók szorgosak, neki szoktak állni a főzésnek már kora délután, hogy estére, amikor kezd besötétedni, és a lemenő nap az utolsó sugaraival olyan lilára festi a jégkunyhók tetejét, hogy azok mind egy-egy gombóc szeder fagylaltnak néznek ki, készen legyen minden álom.
Hát igen, ami igaz, az igaz: nem mindig sikerül időre elkészülniük. A múltkor például az ügyetlen Praclibal – akit azért hívnak így, mert két bal lába van, jobb meg egy sincs – megbotlott, amikor bele akarta szórni az üstökbe a bergebájt, és az összes álom kiömlött. Volt is nagy ijedtség! Praclijobb – igen, neki meg csak két jobb lába van, és bal egy sincs – gyorsan felsegítette testvérét, és szaladtak odahívni a többi álommanót, mert újra kellett kezdeni az álomfőzést. Szerencsére majdnem mindenki álmával elkészültek időre, egyedül a kis Szabó Bencének kellett forgolódnia egy ideig, amíg ő szemét is elérte az álom fuvallat, és el tudott aludni.
Azt kérdezed, hogyan kapjuk a manóktól az álmokat? Hát, ezt is megmondom: az álommanók mindenkire gondolnak szépen sorban – mostanában először persze Szabó Bencére, mert lelkiismeret furdalásuk van egy kicsit –, mondanak egy varázsigét, és egyszer csak azt érezzük, hogy lecsukódik már a szemünk. Ásítunk egy nagyot, esetleg megvakarjuk a bal fülünket – én legalábbis meg szoktam – és már alszunk is. Hát így.
Az álommanók igyekeznek mindenkinek szép álmot főzni. Frissen szedik a bergebájt, saját maguk darálják a kirgibért. Mindig tesznek az üstbe felhőfodrot, harmatcseppet, megízesítik az álmokat akácmézzel, meg egy kis fahéjjal. Nagyon finomat tudnak főzni! És egyszer majdnem ebből lett a baj, éppen erről szeretnék mesélni neked!
 
Hogy történhetett, senki sem tudja, de Kvadromórónak, egy fiatal álommanónak, aki még meg sem élte a második bütét (egy büte 5 évet jelent, ha átszámoljuk emberi időre), eszébe jutott, hogy meg kellene kóstolni az üstben rotyogó álomfőzetet! Bimballér és Kampaja ugyan mondta neki, hogy ne tegye, Praclibal és Praclijobb, a két testvér még a kabátja ujjánál fogva is megpróbálta visszatartani, de Kvadromórót nagyon csábította a felhőfodor meg a kirgibér illata, és beleivott az álomfőzetbe.
Abban a pillanatban, amikor az első korty legurult a torkán, úgy összecsuklott, mint akit elhagyott az akarata, és elterült a KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOK padlóján. Bimballér, Kampaja, Praclibal és Praclijobb nagyon megijedt, nem tudták mi történt vele. Vízzel locsolták, fülébe kiáltottak, simogatták, megrázták, énekeltek neki, sőt, Kampaja még eljárta az álomtáncot is, de Kvadromóró csak mozdulatlanul feküdt a padlón.
Ott feküdt csak, és a többiek már nem is tudták, hogy mit gondoljanak, amikor hosszú idő elteltével hirtelen kinyitotta a szemét és felült. Aztán megdörzsölte az arcát, ásított egy nagyot, és azt mondta:
- Tyí, a jégkásáját, hogy én milyen jót aludtam!
Bimballér, Kampaja, Praclibal és Praclijobb azt sem tudta, szerda van, vagy péntek, úgy örültek, hogy Kvadromóró magához tért. Megölelték, hátba veregették, Praclibal még egy hókristályt is adott neki. De egy dolgot nem értettek:
- Mond csak, Kvadromóró – szólalt meg Kampaja – hogy érted azt, hogy te aludtál? Az álommanók sohasem alszanak! Mi nem is tudunk aludni! Csak viccelsz, ugye?
- Dehogy viccelek! – felelte Kvadromóró. És nem csak aludtam, de még álmodtam is!
Na, erre a hírre az összes álommanó úgy meglepődött, hogy azonnal letottyantak a fenekükre.
- Hogyan? – kérdezte Praclibal.
- Micsoda? – kiáltott fel Praclijobb.
- Három hóemberbe fogadok, hogy csak viccelsz! – így Bimballér.
- Dehogy viccelek, mondtam már, hogy nem viccelek!- duzzogott Kvadromóró, mert azt hitte, a többiek sohasem fognak neki hinni. – Hát mondom, hogy aludtam, és még álmodtam is!
- Álmodtál? – csodálkozott Kampaja. – Hát lehetséges lenne, hogy mi is álmodjunk?
- Persze! – felelte Kvadromóró. – Csak nekünk is innunk kell az álomfőzetből!  
Praclibal erre olyan izgatott lett, hogy csak úgy özönlöttek ki belőle a szavak:
- Nem fáj, nem szúr, nem viszket? Édes, kellemes, puha? Mondd csak! Milyen érzés álmodni, Kvadromóró? Mond el, felelj, mesélj, mi is tudni akarjuk!
- Hát… Álmomban réten jártam, zöld réten. A fű simogatta a lábamat, meleg volt, és madarak is énekeltek.
- Micsoda, mi az a madár? – szakította félbe Kampaja.
- Mi az a rét? – szólt izgatottan Bimballér.
- És mi az a fű? – ragadta meg Kvadromóró kezét Praclijobb.
- Mi az, hogy zöld? – süvöltötte Praclibal, mert már alig tudott uralkodni magán a nagy izgalomtól.
- A madár olyan mint a pingvin, csak kisebb, és más, és repülni tud, és pici lábai vannak, és pici a csőre, és olyan, de olyan gyönyörűen énekel! A rét, a rét az olyan nagy, és selymes, és pici puha szálakból áll, és jó rajta sétálni mezítláb, meg bukfencezni, meg az illata is nagyon jó. És a zöld: a rét a zöld. A jég, az fehér, a rét az meg zöld. A fehér olyan fehér, a zöld meg olyan zöld, és a fű is zöld, és a fűből van a rét.
- Pfffuuuu…  - fújt Bimballer.
- Hmmmm… - hümmögött Kampaja.
- Nem értem, nem értem! – értetlenkedett Praclijobb, Praclibal pedig felugrott, és azt kiáltotta:
- Nekünk is azonnal innunk kell a főzetből! Én is akarom látni a rétet, a zöldet, meg a füvet és a madarat!
 
Na, erre mind felugrottak, és odarohantak a KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOK legnagyobb üstjéhez, és mind egy cseppig kiitták belőle az álomfőzetet. Kvadromóró persze velük tartott, ő még repetázni akart.
Amint megitták a főzetet, az összes smaragzöld szermű, bojtos sapkás, kék pici álommanó elaludt, és álmodott rétről, ami zöld és fűből van, meg madarakról, meg olyan homokozóról, amiben nem jégkása van, hanem rendes homok. Álmodtak melegről, meg sült kukoricáról, hangyákról és elefántokról, emberekről és városokról, sőt, még Szabó Bencéről is álmodtak valamit, csak azt elfelejtették.
No igen ám, csak egy volt a baj! Az álommanók megitták az összes álomfőzetet, és nem küldtek álomfuvallatot. Aznap éjszaka pedig egyetlen ember sem álmodott semmit. Mindenki álmatlanul forgolódott az ágyában, még emlékszem, hogy én is. Hiába vakartam a bal fülem a jobb kezemmel, hiába vakartam a jobb fülem a bal kezemmel, hiába fordultam a hátamra, hiába feküdtem a hasamra, semmi sem segített, nem tudtam elaludni egész éjszaka.
Nem tudott aznap aludni senki, még az Északi Tündér Hetedik Lánya sem, akinek az álommanók oda szokták adni az üveggyönggyé vált könnycseppeket, hogy a hajába fűzze. Ő is ott forgolódott az ágyban, a testvéreivel együtt, és annyit mocorgott, hogy majdnem felolvadtak a hajában az üveggyöngyök. Aztán, amikor reggelig sem tudott elaludni, már gondolta, hogy valami nagy baj történhetett az álommanók háza táján. Felmászott gyorsan a palotájuk kéményének legtetejére, kinyújtotta a kezét, és fogott magának egy gyors járású bárányfelhőt. Felpattant rá, és amilyen sebesen csak tudott, átlovagolt az álommanók jégkunyhóihoz.
 
A KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOKBAN talált rájuk, ott feküdt egymás mellett Praclibal és Praclijobb, Kvadromóró, Bimballér és Kampaja. Még nagyban húzták a lóbőrt, hangosan horkoltak, amikor az Északi Tündér Hetedik Lánya megérkezett, de hamarosan felébredtek.
Először Bimballér nyitotta ki a szemét, és nagyot ásított. Őt követte Kampaja, Kvadromóró, majd Praclijobb és Praclibal. Sorban ébredtek fel mind, és észrevették az Északi Tündér Hetedik Lányát, aki ott ült a földön mellettük, maga alá gyűrte a haját, hogy meg ne fázzon.  
- Sziaaaaa… – ásította Kvadromóró. – Láááátoooogatóóóóba jöttél?
- Hát TI? – kérdezte az északi tündér hetedik lánya. – TI mit csináltok? Egész éjszaka nem aludt senki kerek-e világon!
- Jaj! – tért magához Praclibal.
- Ajjaj! – kiáltott fel Kampaja.
- Ajjajjaj! – sopánkodott Praclijobb.
- Ujjujjuj! – szabadkozott Bimballér.
- Izé…. – tette hozzá halkan Kvadromóró. – Elaludtunk.
Na, az északi tündér hetedik lánya erre úgy elcsodálkozott, hogy kezdtek kigurulni a hajából az üveggyöngyök.
- Ti? Ti aludtatok?! Ti nem is tudtok aludni! – mondta.
- Hát, úgy néz ki, hogy mi is tudunk. – szólt Kampaja.
- Csak eddig még sohasem próbáltuk. – tette hozzá Praclijobb.
- De jó volt! Mmmmm, de jó is volt! – merengett el Bimballér.
- És most már mi is szeretnénk minden éjjel aludni, álmodni, zöld réten bukfencezni, sárkányt eregetni, és madarak énekét hallgatni. – vágta ki Kvadromóró.
- Így van, úgy igaz! – kiáltott fel Praclibal, és a jobbik bal lábával nagyot toppantott az Északi Tündér Hetedik Lánya előtt a KÖZPONTI ÁLOMKIFŐZŐ ÜZEMCSARNOK jégpadlóján.
Az Északi Tündér Hetedik Lánya pedig a nagy hősiesség láttán úgy elnevette magát, hogy csilingeltek a hajában font könnycseppek.
- Édes drága, smaragzöld szemű, bojtos sapkás, kicsi kék álommanóim! Úgy örülök, hogy ti is tudtok álmodni! – kiáltotta, de aztán egy picit elkomorodott:
- Na, de most mi legyen? Hiszen ti nem ihatjátok meg az álomfőzetet, mert akkor kerek-e világon senki más nem fog tudni aludni éjszakánként! Nem fognak tudni aludni a medvék, a kutyák, a békák, a tigrisek, a madarak, és nem fognak tudni aludni a gyerekek sem! Mihez kezdjünk most?
 
Elszomorodtak erre az álommanók, hiszen nem akarták ők sem, hogy a világon mindenki álmatlanul forgolódjon. Másrészt viszont ők is szerettek volna aludni egyet néha, ha már így belekóstoltak a dolog ízébe.
- Meg tudtok engem tanítani az álomfőzet készítésére? – kérdezte az Északi Tündér Hetedik Lánya. – Én szívesen segítenék nektek a testvéreimmel!
- Kell bele kirgibér, bergebáj, felhőfodor, harmatcsepp, egy kanál akácméz és egy kis fahéj! – vágta ki egy szuszra Bimballér.
- Nem nagy tudomány az egész, csak folyamatosan kell kavargatni. - tette hozzá Kampaja.
- Meg vigyázni kell a tűzre! - egészítette ki Kvadromóró.
- És persze arra, hogy fel ne lökj semmit! – súgta oda a kétballábas Praclibal.
- De tényleg? Tényleg segítenétek? – kérdezte Praclijobb.
- Persze! – felelte az Északi Tündér Hetedik lánya. – Hiszen a testvéreim is szeretnek álmodni.
 
Hogy megtalálták a megoldást, hirtelen mindenki olyan vidám lett, hogy örömükben elkezdtek sírni. Az álommanók szeméből csak úgy potyogott a sok könnycsepp, hogy aztán üveggyöngyként, csilingelve guruljon szét a padlón. A sok gyöngyöt alig bírták kosarakba szedni, jutott belőle az Északi Tündér minden lányának a hajába.
Azóta pedig felosztják a munkát. Az álommanók küldik az álomfuvallatot éjszaka, hogy a gyerekek, a felnőttek, az Északi Tündér lányai, a madarak, a medvék, a békák, és a fűzfák is tudjanak aludni. Az Északi Tündér lányai pedig nappal szorgoskodnak, és küldenek álomfuvallatot az álommanók szemére, akik így át tudják aludni a fél napot, és délután még marad idejük hóembert készíteni.
Azóta tudnak az emberek napközben is aludni. Ilyenkor az Északi Tündér lányai nekünk is küldenek egy csipetnyi álomfőzetet az álomfuvallattal. Az álommanók: Praclibal, Praclijobb, Kvadromóró, Bimballér és Kampaja pedig minden egyes éjjel szép álmokat küldenek neked is.
 
 

Szólj hozzá!

1. Mese - Tamás és a félelmetes csodaláda

2007.09.13. 21:22 :: b21

Tamás és a félelmetes csodaláda
 
(A mese letöltése .pdf formátumban)

Késő este volt már, a lefekvés ideje rég elmúlt. Tamás az ágyában feküdt, és kibámult az ablakon keresztül a csillagokra. Azok gyengéden néztek rá vissza, az Északi Sarkcsillag kacsintott is egyet. Kintről még hallatszott, ahogy Anya és Apa fogat mosott, aztán lassan megszűntek a neszek, és az ajtó alatt már nem szűrődött be fény.
Tamás az ágyában feküdt. De nem csak feküdt, hanem mozdulatlanul feküdt, és a ládát várta. Félt. A ládától félt, mert a láda félelmetes volt. Egy hete már, hogy először megjelent, csak úgy a semmiből, a szoba közepén.

Tamás megpróbált visszaemlékezni, hogyan történt. Aznap Petiéknél játszott egész délután, odaát, Petiék házában, a völgyben. Sokat futottak a kertben, bújócskáztak. Elmentek fagylaltozni is. Estére, amikorra hazaért, már nagyon elfáradt, ezért nem is ellenkezett, amikor Anya szólt, hogy menjen lefeküdni. Aztán, amikor a lefekvés után Anya bement a szobájába, hogy felolvasson egy mesét, már leragadtak a szemei, és el is aludt egy kicsit. Azt sem vette észre, hogy Anya összecsukta a könyvet, és halkan kiosont.
Aludhatott vagy egy órát, talán kettőt is. Arra riadt fel, hogy a láda hatalmas dübörgéssel becsapódott a szoba közepére, és elterpeszkedett az ágy és az ajtó között félúton. Csak úgy a semmiből került oda, nem jött sehonnan, és láthatóan nem akart menni semerre. Szuszogott.

Tamás mozdulni sem tudott az ijedtségtől. A láda teljesen megbénította. Kiáltani akart Anyának és Apának, de nem jött ki hang a torkán. A láda pedig azóta minden este megjelent a szoba közepén, pontosan úgy, mint először. A semmiből érkezett. Egy-két órát maradt ott, aztán egy durranással a semmibe távozott, csak a szőnyeg őrizte még a nyomát hajnalig.

Egy hét telt el így, illetve egészen pontosan hat nap és hat éjszaka.
– Ma fog megjelenni hetedszerre, ha ma is eljön – gondolta Tamás.
 
És a láda eljött. Nem sok minden jelezte az érkezését. Talán a függöny halk rebbenése, vagy az, hogy odakint elhallgatott a tücskök ciripelése, elárulhatta volna, hogy jönni fog. Talán nem.
Így aztán még rémisztőbb volt a hangos durranás, és az, hogy ismét megjelent a szoba közepén. Hetedszer. Pontosan úgy, mint az előző hat napon keresztül. Megint elterpeszkedett a szoba közepén. A szőnyegen, pontosan az ágy és az ajtó között, úgy, hogy ne lehessen megkerülni. Aztán szuszogni kezdett.
De nem is ez volt a legfélelmetesebb. Sokkal rosszabb volt, hogy a szuszogás lassan átment vonyításba, olyan vonyításba, amilyet a kutyák csak akkor hallatnak, ha nagyon fáj nekik valami. Aztán a vonyításból jajgatás lett, meg nyöszörgés. Egy kicsivel később a láda halkan sírni kezdett, miközben teljesen lehűtötte maga körül a levegőt, úgy, hogy a szoba is egészen jeges lett. Csak Tamás érezte azt, hogy melege van. Annyira izzadt, hogy vizes lett a lepedője. Próbált nem odanézni a ládára, de ettől a hangok csak még jobban bántották a fülét. Igyekezett megnyugtatni magát.

– Ha hat napon keresztül eljött, és aztán eltűnt, akkor ma is el fog tűnni előbb-utóbb. – gondolta.
– És eddig sem lett semmi bajom. – tette hozzá.
– És ha eddig nem lett semmi bajom, akkor ma sem lesz. – fűzte tovább.
Lassan egyre nyugodtabb lett. Már nem izzadt annyira, nem vert úgy a szíve, és valahogy kevésbé is aggódott. Sőt. Egyre kíváncsibb lett.
- Tudni akarom, hogy mi van benne. – mondta magának. – Hiszen mi van, ha nem jön el még egyszer?

Odanézett a ládára. Valahogy már nem is tűnt olyan félelmetesnek. Abbahagyta a sírást, és egészen békésen szuszogott a szőnyegen. Tamás erőt gyűjtött magában, és azt a lábát, amelyik jobban menni akart, kieresztette az ágyból a padlóra. Aztán lassan kitette mellé a másik lábát is – az már kevésbé sietett.

Felállt.
Nagyon lassan lépett egyet előre, a láda felé.
Aztán egy másikat.
És egy harmadikat.
Negyediket.
Az ötödikkel már csak egy lépésre volt a ládától.
A hatodikkal odaért.
Ott állt a láda mellett. Az abbahagyta a szuszogást, és izgatottan várta, hogy Tamás ki meri-e nyitni.

Tamás lassan lehajolt. Az egyik kezét rátette a ládára. Összeszedte minden bátorságát, és résnyire nyitotta. Ekkor történt valami, amit nehéz elmondani. A ládából fény áradt szét a szobában. Tamás azt érezte, hogy már egy cseppet sem fél. Az a keze, amelyikkel kinyitotta, szorosan rátapadt a láda tetejére, mintha valami odaragasztotta volna.

Elkezdett emlékezni arra, hogyan félt a ládától, és eszébe jutott minden más félelme is. Elsőként az, hogy fél a pókoktól, különösen a nagyobb, fekete pókoktól, amik bejönnek a lakásba. Ahogy ez eszébe jutott, a pókoktól való félelme a kezén keresztül lassan a ládába kúszott át. Még utoljára érezte az ujjain, aztán a láda teljesen beszippantotta, és Tamás már soha többet nem félt a pókoktól. Aztán eszébe jutott, hogy fél a kutyáktól is, leginkább azoktól, amelyek vadul ugatnak, és vicsorognak a kerítésen keresztül, amikor elbiciklizik mellettük. Ekkor a kutyáktól való félelme lassan megindult a hasán át a mellébe, aztán a vállánál egy picit tétovázott, de tovább csúszott a kezén keresztül, be egyenesen a ládába. És Tamás már soha többet nem félt a kutyáktól. Ekkor a vihar következett.
Tamás nagyon félt a vihartól, így aztán nagyon jó érzés volt, hogy a vihartól való félelme mintha csúszdán csúszna, besietett egyenesen a láda mélyére, és soha többet nem került elő. Jött még a félelem a szomszéd Gerzson bácsitól, akinek az a fura kalapja volt, aztán a tigristől, a kígyótól, a lecsavarható kupakos töltőtollaktól, meg a zsemlegombóctól.

Tamás ezektől a dolgoktól félt régebben, és ezek a félelmek most sorra a ládába vándoroltak. Oda került a ládába a pókoktól, a kutyáktól, a vihartól, a szomszéd Gerzson bácsitól, akinek az a fura kalapja volt, a tigristől, a kígyótól, a lecsavarható kupakos töltőtollaktól, meg a zsemlegombóctól való félelem is. Tamás már soha többet nem félt tőlük.
Hirtelen megértette, hogy a láda miért vonyított, nyöszörgött, jajgatott és sírt. Más gyerekek félelmei is benne voltak, sőt, néhány kiskutyáé is – onnan tudott vonyítani. Rájött, hogy a láda azért jött el hozzá, hogy megszabadítsa a félelmeitől.
 
Ahogy az összes félelmet magába szívta, a láda lassan becsukódott, és eleresztette Tamás kezét. Tamás hátrébb lépett egyet, mire a láda lassan felemelkedett a szőnyegről, és elkezdett lebegni. Pörgött maga körül úgy kettőt-hármat, majd egy halk sóhajjal eltűnt a semmibe, oda, ahonnan jött.
Tamás egyedül maradta a szobában. Ott állt a szőnyegen, és olyan boldognak érezte magát, mint még soha azelőtt. Szabad volt. Arra gondolt már, amire csak akart. Minden félelme benn maradt a ládában, és azzal együtt eltűnt örökre.

Visszafeküdt az ágyába, és kinézett a csillagokra. Az Északi Sarkcsillag megint rákacsintott. Tamás magára húzta a paplant, és szép lassan és nyugodtan belealudt a legmélyebb, legédesebb álomba a világon.

1 komment

Címkék: mese tamás csodaláda

süti beállítások módosítása