(A mese letöltése .pdf formátumban)

Késő este volt már, a lefekvés ideje rég elmúlt. Tamás az ágyában feküdt, és kibámult az ablakon keresztül a csillagokra. Azok gyengéden néztek rá vissza, az Északi Sarkcsillag kacsintott is egyet. Kintről még hallatszott, ahogy Anya és Apa fogat mosott, aztán lassan megszűntek a neszek, és az ajtó alatt már nem szűrődött be fény.

Tamás az ágyában feküdt. De nem csak feküdt, hanem mozdulatlanul feküdt, és a ládát várta. Félt. A ládától félt, mert a láda félelmetes volt. Egy hete már, hogy először megjelent, csak úgy a semmiből, a szoba közepén.

Tamás megpróbált visszaemlékezni, hogyan történt. Aznap Petiéknél játszott egész délután, odaát, Petiék házában, a völgyben. Sokat futottak a kertben, bújócskáztak. Elmentek fagylaltozni is. Estére, amikorra hazaért, már nagyon elfáradt, ezért nem is ellenkezett, amikor Anya szólt, hogy menjen lefeküdni. Aztán, amikor a lefekvés után Anya bement a szobájába, hogy felolvasson egy mesét, már leragadtak a szemei, és el is aludt egy kicsit. Azt sem vette észre, hogy Anya összecsukta a könyvet, és halkan kiosont.

Aludhatott vagy egy órát, talán kettőt is. Arra riadt fel, hogy a láda hatalmas dübörgéssel becsapódott a szoba közepére, és elterpeszkedett az ágy és az ajtó között félúton. Csak úgy a semmiből került oda, nem jött sehonnan, és láthatóan nem akart menni semerre. Szuszogott.

Tamás mozdulni sem tudott az ijedtségtől. A láda teljesen megbénította. Kiáltani akart Anyának és Apának, de nem jött ki hang a torkán. A láda pedig azóta minden este megjelent a szoba közepén, pontosan úgy, mint először. A semmiből érkezett. Egy-két órát maradt ott, aztán egy durranással a semmibe távozott, csak a szőnyeg őrizte még a nyomát hajnalig.

Egy hét telt el így, illetve egészen pontosan hat nap és hat éjszaka.

– Ma fog megjelenni hetedszerre, ha ma is eljön – gondolta Tamás.

 

És a láda eljött. Nem sok minden jelezte az érkezését. Talán a függöny halk rebbenése, vagy az, hogy odakint elhallgatott a tücskök ciripelése, elárulhatta volna, hogy jönni fog. Talán nem.

Így aztán még rémisztőbb volt a hangos durranás, és az, hogy ismét megjelent a szoba közepén. Hetedszer. Pontosan úgy, mint az előző hat napon keresztül. Megint elterpeszkedett a szoba közepén. A szőnyegen, pontosan az ágy és az ajtó között, úgy, hogy ne lehessen megkerülni. Aztán szuszogni kezdett.

De nem is ez volt a legfélelmetesebb. Sokkal rosszabb volt, hogy a szuszogás lassan átment vonyításba, olyan vonyításba, amilyet a kutyák csak akkor hallatnak, ha nagyon fáj nekik valami. Aztán a vonyításból jajgatás lett, meg nyöszörgés. Egy kicsivel később a láda halkan sírni kezdett, miközben teljesen lehűtötte maga körül a levegőt, úgy, hogy a szoba is egészen jeges lett. Csak Tamás érezte azt, hogy melege van. Annyira izzadt, hogy vizes lett a lepedője. Próbált nem odanézni a ládára, de ettől a hangok csak még jobban bántották a fülét. Igyekezett megnyugtatni magát.

– Ha hat napon keresztül eljött, és aztán eltűnt, akkor ma is el fog tűnni előbb-utóbb. – gondolta.

– És eddig sem lett semmi bajom. – tette hozzá.

– És ha eddig nem lett semmi bajom, akkor ma sem lesz. – fűzte tovább.

Lassan egyre nyugodtabb lett. Már nem izzadt annyira, nem vert úgy a szíve, és valahogy kevésbé is aggódott. Sőt. Egyre kíváncsibb lett.

- Tudni akarom, hogy mi van benne. – mondta magának. – Hiszen mi van, ha nem jön el még egyszer?

Odanézett a ládára. Valahogy már nem is tűnt olyan félelmetesnek. Abbahagyta a sírást, és egészen békésen szuszogott a szőnyegen. Tamás erőt gyűjtött magában, és azt a lábát, amelyik jobban menni akart, kieresztette az ágyból a padlóra. Aztán lassan kitette mellé a másik lábát is – az már kevésbé sietett.

Felállt.

Nagyon lassan lépett egyet előre, a láda felé.

Aztán egy másikat.

És egy harmadikat.

Negyediket.

Az ötödikkel már csak egy lépésre volt a ládától.

A hatodikkal odaért.

Ott állt a láda mellett. Az abbahagyta a szuszogást, és izgatottan várta, hogy Tamás ki meri-e nyitni.

Tamás lassan lehajolt. Az egyik kezét rátette a ládára. Összeszedte minden bátorságát, és résnyire nyitotta. Ekkor történt valami, amit nehéz elmondani. A ládából fény áradt szét a szobában. Tamás azt érezte, hogy már egy cseppet sem fél. Az a keze, amelyikkel kinyitotta, szorosan rátapadt a láda tetejére, mintha valami odaragasztotta volna.

Elkezdett emlékezni arra, hogyan félt a ládától, és eszébe jutott minden más félelme is. Elsőként az, hogy fél a pókoktól, különösen a nagyobb, fekete pókoktól, amik bejönnek a lakásba. Ahogy ez eszébe jutott, a pókoktól való félelme a kezén keresztül lassan a ládába kúszott át. Még utoljára érezte az ujjain, aztán a láda teljesen beszippantotta, és Tamás már soha többet nem félt a pókoktól. Aztán eszébe jutott, hogy fél a kutyáktól is, leginkább azoktól, amelyek vadul ugatnak, és vicsorognak a kerítésen keresztül, amikor elbiciklizik mellettük. Ekkor a kutyáktól való félelme lassan megindult a hasán át a mellébe, aztán a vállánál egy picit tétovázott, de tovább csúszott a kezén keresztül, be egyenesen a ládába. És Tamás már soha többet nem félt a kutyáktól. Ekkor a vihar következett.

Tamás nagyon félt a vihartól, így aztán nagyon jó érzés volt, hogy a vihartól való félelme mintha csúszdán csúszna, besietett egyenesen a láda mélyére, és soha többet nem került elő. Jött még a félelem a szomszéd Gerzson bácsitól, akinek az a fura kalapja volt, aztán a tigristől, a kígyótól, a lecsavarható kupakos töltőtollaktól, meg a zsemlegombóctól.

Tamás ezektől a dolgoktól félt régebben, és ezek a félelmek most sorra a ládába vándoroltak. Oda került a ládába a pókoktól, a kutyáktól, a vihartól, a szomszéd Gerzson bácsitól, akinek az a fura kalapja volt, a tigristől, a kígyótól, a lecsavarható kupakos töltőtollaktól, meg a zsemlegombóctól való félelem is. Tamás már soha többet nem félt tőlük.

Hirtelen megértette, hogy a láda miért vonyított, nyöszörgött, jajgatott és sírt. Más gyerekek félelmei is benne voltak, sőt, néhány kiskutyáé is – onnan tudott vonyítani. Rájött, hogy a láda azért jött el hozzá, hogy megszabadítsa a félelmeitől.

 

Ahogy az összes félelmet magába szívta, a láda lassan becsukódott, és eleresztette Tamás kezét. Tamás hátrébb lépett egyet, mire a láda lassan felemelkedett a szőnyegről, és elkezdett lebegni. Pörgött maga körül úgy kettőt-hármat, majd egy halk sóhajjal eltűnt a semmibe, oda, ahonnan jött.

Tamás egyedül maradta a szobában. Ott állt a szőnyegen, és olyan boldognak érezte magát, mint még soha azelőtt. Szabad volt. Arra gondolt már, amire csak akart. Minden félelme benn maradt a ládában, és azzal együtt eltűnt örökre.

Visszafeküdt az ágyába, és kinézett a csillagokra. Az Északi Sarkcsillag megint rákacsintott. Tamás magára húzta a paplant, és szép lassan és nyugodtan belealudt a legmélyebb, legédesebb álomba a világon.