Gingerli, az időmanó
Tik-tak, tik-tak, tik-tak. Tak. Tak. Tak. Tik. Tik. Tik. Tak és tik. Tik és tak. Tik és megint tak. És megint tak. És megint tik. Tik és tak.
Gingerli az ágyában feküdt, és hallgatta, ahogy az ezeregyszázhuszonhat óra ketyeg körülötte. Ezeregyszázhuszonhat, mert az ezeregyszázhuszonhetedik éppen előző este romlott el, és még nem sikerült megjavítani.
Tik-tak, tik-tak, tik-tak…
Azt kívánta, bárcsak egyetlen óra sem ketyegett volna.
Tak. Tak. Tak. Tik. Tik. Tik.
Ahogy feküdt az ágyában, a ketyegés visszhangot vert a gondolatai között. A másodpercmutatók ugrása. A nagymutatók gyorsabb, a kismutatók lassúbb mászása. Gingerli még a fogaskerekek gördülését is hallotta. Ezeregyszázhuszonhat óra ezeregyszázhuszonhat pici hangja, ami egyetlen erőteljes morajlássá erősült a fejében.
Éppen aznap volt, hogy 12 820 éve hallgatta az órák hangját. Évről évre, hónapról hónapra és napról napra, ebbe bizony nagyon-nagyon belefáradt. De nem volt mit tenni, hiszen Gingerli feladata pontosan az volt, hogy hallgassa az órák ketyegését.
És hogy miért? Hiszen ezt el sem mondtam még! Nos, azért, mert Gingerli az időmanó. Az ő feladata, hogy őrizze az időt. Gingerli és az órái nélkül egyszerűen minden megállna, és soha nem történne semmi sem. Ha éppen akkor romlanának el az órák, amikor ezt a mesét mesélem, akkor örökre így maradnék, és mindig olvasnom kellene, amíg cserepes lesz a szám. Ha pedig az órák akkor mondanák fel a szolgálatot, amikor palacsintát sütök, akkor addig állhatnék a konyhában, míg annyi palacsinta készülne, hogy be lehetne velük takarni a világot.
Mivel Gingerli az időmanó, az ő feladata, hogy gondoskodjon róla, hogy az órák soha ne álljanak meg egy pillanatra sem. Tudniillik van egy órája minden országnak és nagyobb városnak, a kisebb településeknek pedig közös órák jutnak. Ha egy óra megáll, a hozzá tartozó helyen megáll az idő, és mindenki örökké ugyan azt a dolgot csinálja, amivel éppen akkor foglalkozott. Csimigwében például, egyszer egy hétig fürdött mindenki a tengerben, mert Gingerli egyik segédje éppen a vízifesztivál idején verte le az ország nagy kakukkos óráját. Az előző este óta meg Tilipelőn, a főtér körül bicikliztek körbe-körbe az emberek, az ezeregyszázhuszonhetedik óra, amit az egyik segéd hazavitt javítani, ugyanis ezért a városért felelt.
Gingerli gondos időmanó. Minden reggel felhúzza az órákat, rendszeresen megtisztítja őket, és ha egyikük véletlenül mégis elromlik, minél hamarabb megjavítja. Nem emlékezett már rá, hogyan, vagy miért kapta ezt az állást, de minden valószínűség szerint már az apja is időmanóként dolgozott, legalábbis erre lehetett következtetni a kandallón álló, réges-régen megsárgult fényképből, ami őket ábrázolta a központi órateremben, az ezeregyszázhuszonhét óra között.
Na, de térjünk rá mondandóm lényegére, hiszen azt szeretném most elmesélni, hogyan hozta vissza dédapám a világot az állandó ismétlődésből, amikor Gingerli haragjában egyszer az mindenhol megállította az időt.
Ahogy mondtam, aznap volt éppen 12 820 éve, hogy Gingerli időmanóként dolgozott. Éjjelre járt már az idő, és az ágyában feküdt. Hallgatta az órák ketyegését, azt a ketyegést, ami miatt már olyan régen nem aludt egy szemhunyásnyit sem.
Tik-tak, tik-tak, tik-tak. Tak. Tak. Tak. Tik. Tik. Tik. Tak és tik. Tik és tak. Tik és megint tak. És megint tak. És megint tik. Tik és tak.
Az órák hangja ott visszhangzott Gingerli fejében, minden egyes kattanás háromnak tűnt.
- Miért pont nekem kell vigyáznom az időórákra? Hogy kerültem én ide egyáltalán? – kérdezte Gingerli magától, és bizony be kellett vallania, hogy nem tudja a választ. És ahogy ott feküdt álmatlanul az ágyában, egyre elégedetlenebb lett a helyzetével.
Annak érdekében, hogy meg tudjuk magyarázni, hogy mi történt ezután, el kell ismernünk, hogy néha nagyon nehéz az unalmas dolgokat sokáig csinálni. Példának okáért egy teljes órán keresztül mosogatni egészen borzasztó, ha pedig az egész lakásban kell rendet rakni, attól joggal irtózik minden gyerek és felnőtt. Képzeljük csak el, milyen lehetett Gingerlinek, hogy 12 820 éven keresztül, minden egyes nap 24 órájában vigyáznia kellett az órákra, és muszáj volt rendet tartania a központi órateremben.
Talán így már jobban érthető, hogy mi történt aznap. Gingerli annyira megelégelte, hogy neki kell vigyázni az órákra, hogy felült az ágyában, majd bal lábát – ami a manóknál megszokott módon szőrösebb és kisebb volt, mint a jobb – kidugta a takaró alól, és letette a földre. Hamarosan a másikat is mellé tette, aztán felállt. Manópocakjáról felgyűrődött a pizsama, hosszú szakállában pedig majdnem hasra esett, ahogy elindult az órák felé.
Először Ausztria óráját ragadta meg, és egy lendülettel hozzávágta Belgiuméhoz. Mindkettő abban a pillanatban megállt. Aztán Los Angelesét kapta fel, és mintha vidámparkban lenne, ledobta vele Svájc, Szlovénia, Horvátország, Dánia és Hollandia óráját. Mind a földre estek, és azonnal abbahagyták a ketyegést.
Gingerli pedig belejött a rombolásba: egymás után vágta földhöz az órákat, amik sorban meg is álltak. Mikor már csak egyetlen egy maradt éppen, szuszogva megtorpant a terem közepén, és körbenézett. A földön mindenhol órák hevertek, kifordult rugóik nyikorogva nyújtogatták nyakukat segítségért, és fészkükből kiszakadt kakukkok tucatjai feküdtek szanaszét. Már csak egyetlen egy óra, Magyarországé ketyegett. Különleges volt, a tokja ébenfából készült, mutatóit pedig teknőspáncélból faragták. Gingerli odament hozzá, megragadta, és földre dobta ezt is.
Ebben a pillanatban az egész világon megállt az idő. A repülőgépek az égre ragadtak, mintha csillagok lennének, és csak vándoroltak körbe-körbe végtelenül. Az autók örökké tartó utazásba kezdtek, csak zötyögtek előre rég elfelejtett céljuk felé. Az emberek pedig mind megálltak annál, amit éppen csináltak, és csak azt ismételték újra és újra. Egy teniszező például szervált és szervált folyamatosan. Az iskolában egy tanárnő addig írt a táblára, amíg az annyira tele lett, hogy a krétaportól mindenki tüsszögni kezdett, és nem bírta abbahagyni. Az óvodában, ahol uzsonnára éppen mézes kenyeret adtak, a kifolyó sok méztől egymáshoz ragadtak a gyerekek. Dédapámék szomszédja pedig, Pista bácsi éppen a kútból ivott, amikor mindez történt: ő csak nyelte és nyelte a vizet literszámra.
Egyedül dédapám volt, akire mindez nem hatott. Neki ugyanis saját időórája volt. Erről persze maga sem tudott: azt hitte, egy rendes karórát hord. Közönséges, bőrszíjas, nem túl fényes és nem túl csillogó óra volt, és már vagy 10 éve ott billegett dédapám csuklóján. Egy vásárban nyerte el egy fura figurától, egy alacsony, nagyszakállú, manópocakos embertől. Ez a furcsa alak persze Gingerli volt, akinek az egyetlen szórakozása, hogy száz évente egyszer, egy napra elmegy a nagydiódi vásárba.
Dédapámmal itt, a vásárban találkozott. De Gingerli nem tudta, hogy az ősöm híres kópé volt, aki azért járt Nagydiódra, hogy beszélő lovával mindenkit megtréfáljon, akit csak lehet.
Ő és a lova megálltak a vásár közepén, dédapám pedig elkezdett kiabálni:
- Mindenki, aki csak itt van hallja: ez a ló beszél!
Az emberek persze csak hitetlenkedtek.
- Ugyan már, hogy beszélne egy ló?! Ne ugrasson már minket, maga csaló!
De dédapám nem engedett igazából, és fogadást kínált mindenkinek. Gingerli meg, aki maga is szeretett fogadni, belement a játékba. Azt gondolta, hogy egy ló semmiképpen sem beszélhet, ezért saját időóráját ajánlotta fel dédapám 100 aranyáért cserébe, feltéve, hogy ősöm be tudja bizonyítani, hogy a ló tényleg beszél. Aztán, miután dédapám és Gingerli egymás tenyerébe csapott, dédapám jó paripája, Nyakas teljesen érthető hangon megszólalt, és azt mondta:
- Tisztelt uram! Ön ezt a fogadást elvesztette.
Gingerli pedig, aki nem tudott hova lenni a nagy csodálkozástól, kénytelen-kelletlen odaadta dédapámnak azt a bizonyos időórát, aminek köszönhetően ősömre nem hatott, hogy mindenhol megállt az idő.
De nem volt ez olyan egyszerű, mint ahogy most mesélem. Amikor megállt az idő, dédapám éppen a karosszékében hintázott, dédanyám pedig ott kötögetett mellette. Dédapám eleinte nem is vette észre, hogy megállt a világ. Hintázgatott a karosszékben előre és hátra, jól esett ez neki az ebéd után. Aztán egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a sál, amit dédanyám kötögetett, már vagy két méter hosszúra megnyúlt.
- Elég lesz már az, Piroskám! – szólalt meg ekkor az öreg. – Ekkora sálba kétszer beletekerem magam.
De dédanyám nem szólt vissza semmit, csak kötögetett tovább.
- Piroskám! – szólalt meg ismét a dédapám. – Mondom, hogy ne kösd tovább azt a sálat, mert meglásd: hasra fogok benne esni a télen.
De dédanyám megint nem szólt vissza semmit, csak kötögetett tovább. Dédapám erre már hangosabban szólt oda.
- Anyjuk! Mondom, hogy ne kösd tovább azt a sálat, mert átér már a szomszédig!
De dédanyám még ekkor sem hagyta abba a kötögetést. Mi mást tehetett volna, dédapám felkelt a karosszékből, és megrázta dédanyám vállát, aki viszont csak kötötte tovább a sálat. Na, erre már megijedt jó dédapám, és kifutott a házból, hogy orvost hívjon megsüketült feleségének.
Amikor kiért az udvarra, meglátta szomszédjukat, aki éppen vizet ivott a kútból.
- Pistám! – kiáltotta. – Merre van a doktor?
De dédapám szomszédja, Pista bácsi, csak nyelte tovább a vizet.
- Pista, hé! Kérdeztem, hogy merre van a doktor! – kiáltotta újra, de a szomszéd még mindig nem figyelt oda rá.
- Megbolondult itt már mindenki. – gondolta ekkor dédapám, aztán szaladt tovább a doktor háza felé, amikor hirtelen észrevette, hogy valami nagyon-nagyon furcsa dolog történt a világgal.
Egy repülőgép csak körbe-körbe ment az égen, de előre egy szemernyit nem jutott. Gerzsonék kakasa folyamatosan kukorékolt, mintha megkergült volna. Dédapám kutyája, Bogáncs, csak egyre vakarózott és vakarózott, annak ellenére, hogy nem volt bolhás. A főtéren pedig a polgármester már harmadszor sétált be az édességárushoz, úgy, hogy ki egyszer sem jött közben.
Na, ekkor értette meg dédapám, hogy megállt a világ. Nem is tudta, hogy mit gondoljon! Bekullogott a házukba, és leült a karosszékbe, amiből nem is olyan rég felkelt. Ott hintázott jó ideig, és csak figyelte dédanyámat, ahogy kötögetett mellette. Aztán, amikor a sál már vagy hat méter hosszú lett, egyszer csak feltűnt neki, hogy annak ellenére, hogy a lakásban lévő összes óra megállt, az ő saját órája továbbra is rendesen járt.
- Furcsa ez! – gondolta, és levette az óráját a csuklójáról. Megfordította, majd lecsavarozta a hátlapját. A hátlap belső oldalán pedig ezt a feliratot találta: Központi Időművek főóra, Gingerli időmanó tulajdona.
Ekkor dédapám gondolkodóba esett, nem tudta, hogy mitévő legyen. Mivel a Központi Időművekről nem hallott még soha, a telefonkönyvet csapta fel, és abból kereste ki a címét. Amikor megtalálta, nyomban elhatározta, hogy meglátogatja Gingerlit.
Mielőtt kilépett a házból, odament dédanyámhoz, és egy csókot nyomott a homlokára. Aztán befektette az ágyba, a sálat pedig, ami ekkorra már vagy nyolc méteres volt, kivette a kezéből, és a nyakába csapta. Így indult útnak.
Éjszaka volt már, amikor megérkezett a Központi Időművek kapujához. Amikor meglátta az épületet, nagyon elcsodálkozott, mert ekkora házat még nem látott soha. Szürke volt, hatalmas kapuval és rengeteg rácsos ablakkal. A kerítésre pedig egy táblát erősítettek „Vigyázat, órák! Mágnest behozni tilos!” felirattal.
Dédapám odament a főkapuhoz, és megnyomta a csengőt, de semmi sem történt. Akkor megzörgette a kaput, de erre sem volt válasz. Odament hát a kerítéshez, átmászott rajta, majd lehuppant a másik oldalon, és elindult befelé. Nem telt bele sok idő, míg megtalálta az udvari bejáratot. Felment a lépcsőn, fordult egyet jobbra és kettőt balra, majd egyenesen a központi időterembe érkezett.
Nem volt valami szép látvány, ami a szeme elé tárult. Törött órák hevertek mindenfelé hihetetlen összevisszaságban, egymás hegyén és hátán. A terem közepe felől pedig olyan hang hallatszott, mintha fát fűrészelt volna valaki.
Dédapám óvatosan egyre beljebb merészkedett, és meglátta Gingerli ágyát, benne pedig az alvó időmanót, aki úgy horkolt, hogy beleremegtek a falak.
Dédapám odament hozzá, és megrázta.
- Ébredjen uraságod! – mondta. – Nagy bajban a világ!
De Gingerli nem felelt, csak átfordult a másik oldalára. Ősöm ekkor újra megrázta.
- Ébredjen már, ha mondom! Egy bizonyos Gingerlit keresek, nem látta véletlenül?
Gingerli erre már kinyitotta szemeit, és ránézett dédapámra.
- Én vagyok. – motyogta. – Hagyjon aludni!
- Dehogy hagyom! – erősködött dédapám. – Hiszen az egész világon megállt az idő, és megkergültek az emberek!
De Gingerli nem zavartatta magát, csak a fejére húzta a takarót. Mit tehetett volna dédapám: összefogta a lepedőjének négy sarkát, nekiveselkedett, felemelte és elkezdte forgatni a levegőben az összezsákolt időmanót.
Na, erre már felébredt Gingerli, és mérgesen kiabált a lepedőből.
- Ki maga! Hogy képzeli?! Azonnal tegyen le!
- Leteszem, ha megmondja, miért állt meg az idő mindenhol! – felelte dédapám.
- Mert összetörtem minden időórát. – nyögte Gingerli. – Nem akartam én semmi rosszat, csak aludni egy kicsit. – tette hozzá.
Dédapám erre lerakta az időmanót, és kibontotta a lepedőt. Gingerli megpróbált felállni, de úgy szédült, hogy visszahuppant a fenekére, csak úgy remegett a pocakja.
- Ki maga, és mit csinált ezekkel az órákkal? – kérdezte ekkor dédapám, Gingerli pedig felismerte, hogy dédapám az a kópé, aki a vásárban elnyerte tőle karóráját, és elmondott neki mindent.
Elmesélte, hogy ő az időmanó, és az a feladata, hogy vigyázzon az órákra. Elmondta, hogy minden óra egy-egy országhoz vagy nagyobb városhoz tartozik, és ha valamelyikük megáll, akkor a hozzá tartozó országban vagy városban is megáll az idő. Bevallotta aztán, hogy ő törte össze az órákat, mert már egyáltalán nem tudott aludni az állandó ketyegéstől.
Dédapám mindent végighallgatott, aztán ezt mondta:
- Na figyelj ide, időmanó! Most együtt megjavítjuk az összes órát, aztán kitalálunk valamit majd a te problémádra is.
Gingerli egyetértően bólintott, hiszen megbánta már tettét, meg nem is mert volna ellenkezni felbőszült dédapámmal. Két hétig javították együtt az órákat, és míg Gingerli csavarozott, dédapám kikereste a megfelelő alkatrészeket a földön heverő rugó és fogaskerék kupacokból. Mikor aztán készen lettek, együtt felhúzták az összes órát, és mindenhol újraindították az időt.
Ekkor dédapám leültette Gingerlit az óraterem közepére, és a következőket mondta:
- Megígértem, hogy megoldjuk a te problémádat is, úgyhogy lássuk.
Ezzel fogta, és mint egy turbánt, Gingerli feje köré tekerte a sálat, amit dédanyám kötött.
- Hallod még a ketyegést? – kérdezte. De Gingerli semmit sem hallott, így csak rázta a fejét és mosolygott.
- Nem hallok semmit! – kiabálta.
- Jól van, jól van! – ordította vissza a dédapám. – Akkor magadra hagylak, most már fogsz tudni aludni nyugodtan. De ne felejtsd el, hogy nálam van az egyik időórád, és ha legközelebb ilyen butaságot csinálsz, újra eljövök.
De Gingerli már nem hallott semmit, mert a két hetes folyamatos szereléstől annyira kimerült, hogy mély álomba zuhant, csak két vödör vízzel lehetett volna ismét felébreszteni.
Dédapám pedig kisétált a Központi Időművekből, és elindult haza. Útközben látta, hogy a világ újra a régi. A repülőgépek előrefelé repültek, Bogáncs kutya abbahagyta a vakarózást, és a szomszéd Pista bácsi sem ivott már
- Hosszú történet ez, Piroskám, de ígérem, holnap elmesélem. Most viszont muszáj aludnom. – mondta dédapám, aztán, mivel a két hétig tartó órajavításban ő is nagyon elfáradt, bebújt az ágyába. Még egy pillanatra ránézett a faliórára, és megnyugodva látta, hogy az rendesen jár, aztán azonnal elaludt. Gondolhatod, hogy volt miről álmodnia!
